Te már akkoriban is prófétaként
A modern életről meséltél;
Elszigetelten, magányosan
Fütyörészik és káromkodik
A "Hortobágy poétája",
A modern ember.
Tudatlanul, ösztönlényként
Múlik a lét,
De olykor önmagára eszmél,
S kitörni vágyik börtönéből
A gúzsbakötött...
Meséltél csapkodó héja-szerelemről;
A porban fetrengve
Egymásba marva, tépve, szaggatva
Megpróbálni szárnyra kapni,
S magaslatokra felhágni.
-Mindez halvány gimnazista emlék;
Elemezd, mit meg még nem éltél,
Igazán hát nem is érthetsz.-
Ma már tudom, sajnos, tudom
Mit csak elképzeltem akkor...
Ady Endre! Jössz velem az életemben.
Veled növök és öregszem.
Tanítasz és bölccsé formálsz
Még ha nem is hallgatok rád.
Aztán Mózesként Sionra mentél,
És találtál is, hisz kerestél.
Csak Te se' tudtad, hogy ki az Öreg...
Pedig abba a "Nagy Könyvbe",
A Yeats-i Spiritus Mundiba
A Te neved is be van írva,
Mert Ő jól ismer téged.
Még akkor is, ha Te
Őt csak néha ismered,
S átéled a paradoxont
Mitől a mai ember szenved,
Aki "hitetlenül hiszi Istent".
Politizáltál keményen
-Ez a téma nem kenyerem...-
Liberális és pacifista
-Nekem elég is, azt hiszem,
Abból, ami politika.-
Hisz mi kellhet még más
Mint a Béke és Szabadság?
Jaj, de szép az utolsó vers!
Melyben a győzőket üdvözlöd
S arra kéred nagy betegen,
Ne tapossanak a legyőzötteken!
Micsoda kérés!
A beteg emberé s országáé.
Bárcsak úgy is tettek volna!
Máshogy alakul a világ sorsa;
Talán nincsen második is...
Se diktatúra, se ötvenhat...
De nem hallgattak rád a győzők,
S a Föld azóta is bűzölg...
